Queen – A Night at the Opera (1975) // Matyi

Ez itt egy Dőltbetűs Bevezető. Azért van rá szükség, mert – mint a lent olvasható évszámokból ki lehet következtetni – a cikk megírása és megjelenése között nagyjából nyolc és fél év telt el. Ebből az apropóból újrahallgattam a lemezt, újraolvastam az ismertetőt is. Ezt a cikket ma már azt hiszem másképpen írnám meg, de a főbb magállapításaival továbbra is egyetértek. Érdekes, de annak ellenére, hogy mennyi minden szépet és jót írtam itt az albumról, valahogy az eltelt évek alatt nem került be a gyakran hallgatott zenék közé nálam. Illetve. Szerepeljen itt az is, amit annak idején végül nem írtam le (de kellett volna, mert már akkor is így éreztem): a lemez hangzásával, elsősorban a rockosabb daloknál, nem vagyok teljesen kibékülve. Nem rossz persze, de valahogy nem áll össze teljesen a hangkép. Továbbá: ajánlom mindenki figyelmébe a 2011-es újrakiadás egyik bónusz dalát, az eredetileg a zenekar első lemezén megjelent Keep Yourself Alive című dal „új”, 1975-ös változatát. Jó.

 

Mindig érdekes, amikor a múlt és a jelen találkozik egymással: van-e vajon mondanivalója előbbinek az utóbbi számára? Most is ez a kérdés tulajdonképpen: mit tud nekem mondani egy harminchét éve megjelent lemez egy olyan zenekartól, melynek hallottam ugyan néhány válogatás albumát, olvastam róla néhány cikket, de sosem ismertem igazán? Vágjunk tehát bele!

1. A lemezt nyitó Death on Two Legs (Dedicated to...) tipikus Queen dal – bár mint a későbbiekben látni fogjuk, ilyen valójában nem létezik. Helyesebb tehát, ha úgy fogalmazunk, a számban a zenekar számos fontos jellemzőjét megtalálhatjuk: Roger Taylor és John Deacon dinamikus alapjait, Brian May fényévekről felismerhető gitárhangzását és -játékát, Freddie Mercury szárnyaló dallamait és izgalmas zongorázását, és persze a musicalekbe, vagy akár operába illő kórusokat.

2. A következő dal, mely a Lazing on a Sunday Afternoon címet viseli, egy körülbelül egy perc hosszúságú tréfa. Az együttes előszeretettel és jó érzékkel nyúlt hozzá a rock and roll forradalom előtti zenei műfajokhoz is, ám jelen esetben Mercury modoroskodó énekstílusa pontosan jelzi, hogy még véletlenül sem szabad ezt a dolgot komolyan venni.

3. Ezután Roger Taylor dobos magánszáma következik: ő maga énekli el I'm in Love with My Car című szerzeményét. A szöveget itt sem szabad egy pillanatra sem komolyan venni, de zeneileg nagyon jól sikerült szám. A lassabb tempó ellenére kifejezetten húzós darab, amihez sokat tesz hozzá Taylor kevéssé iskolázott, de erőteljes, karcos hangja. A védjegyszerű vokálokkal megtűzdelt dal úgy hömpölyög át az emberen, mintha csak egy három perc hosszúságú refrén volna. Te még az ismétlést várnád, de ehelyett már a következő szám érkezik.

4. Itt a ritmusszekció másik fele, John Deacon is lehetőséget kap a kibontakozásra egy saját dal formájában. A Queen tagjai közül ő az egyetlen, aki soha nem jelentetett meg önálló albumot, így nem csoda, hogy itt sem vállalkozik a szólóénekesi szerepkörre, de a billentyűs hangszerek kezelését átvállalta Freddie-től. Az egyébként a You're My Best Friend címet viselő, középtempós, elektromos zongorára és Mercury énekére építő dal jó érzékkel egyensúlyoz az érzelmesség és a patetikusság között, még ha csak hajszálnyival is, de a giccs jó oldalán maradva.

5. Ezután újabb műfaji kalandozás következik, Brian May énekli ’39 című szerzeményét, mely leginkább az amerikai country zenével rokonítható, ugyanakkor megtartva a jellegzetes queenes atmoszférát. May hangja terjedelemben és kifejező erőben messze elmarad Mercurytól, és bizonyos szempontból kevésbé érdekes Taylor egyedi orgánumánál, ugyanakkor a gitáros szépen és tisztán énekel, mely ebben a számban bőségesen elégnek bizonyul. A dalból ugyanis valami olyan fantasztikus hangulat árad, hogy libabőrös leszek, valahányszor meghallom.

6. A Sweet Ladyvel visszakanyarodunk a rockosabb megszólaláshoz. Egy olyan erőteljes és dögös riffel indul, melyhez hasonlókra egy bizonyos ausztrál zenekar a későbbiekben komoly és igen sikeres életművet tudott felépíteni. Az ének belépésével persze azonnal nyilvánvalóvá válik a különbség, Freddie-t véletlenül sem lehet Bon Scottal összetéveszteni. A dal vége pedig olyan őrületes tekerésbe csap át, mely a világ bármelyik hard rock zenekarának becsületére válna.

7. A klasszikus bakelit lemez felosztását megtartva az A-oldal a Seaside Rendezvous-val zárul, mellyel ezúttal a szalonzene világába kalauzol el minket a zenekar. Megboldogult nagyapám szerette az ilyenfajta dalokat, melyeket Magyarországon például a Záray-Vámosi házaspár vitt sikerre. A csavar azonban ebből a dalból sem marad ki: Mercury a fa-, Taylor pedig a rézfúvós szekciót szólaltatja meg, mégpedig kizárólag énekhangjukkal!

8. A B-oldal a lassan kibontakozó, monumentális The Prophet's Songgal indul, melyet Freddie átlagon felüli énekdallamai tesznek igazán izgalmassá, a végén pedig kifejezetten „beszigorodik” a dal, már persze a Queen keretei között. Ami miatt mégsem tudom egészen jó szívvel dicsérni a dalt, az a közepén található kb. két és fél perces vokális betét, aminek a végére már megfájdult a fejem.

9. Szinte észrevétlenül siklunk át a lemez Nagy Zongorás Balladájába (igen, így nagy betűkkel), a Love of My Life-ba. Ez egyébként is jellemző az albumra, sok esetben egybe vannak dolgozva a dalok, mintha csak egy koncerten megszakítás nélkül játszaná őket a zenekar. Maga a szám csodálatosan szép, a női hallgatók nagyrésze valószínűleg bele is szeretett Mercuryba a hallgatása közben, ami azért sem meglepő, mert többé-kevésbé közismert homoszexualitása ellenére Freddie ezt a dalt egy bizonyos Mary Austin nevű hölgynek írta, akivel a ’70-es években volt hosszabb kapcsolata, és „falból” szakításuk után is együtt éltek, baráti kapcsolatban maradva.

10. A lemez vége előtt, amolyan vihar előtti csendként May újabb magánszámát kapjuk Good Company címmel. A gitáros ezúttal a dixieland világába kalauzol minket, bendzsóval és klarinéttal, ahogy azt kell. Egyáltalán nem rossz dal, bár én szívesebben hallanék helyette egy az I'm in Love with My Carhoz vagy a Sweet Ladyhez hasonló tempósabb szerzeményt, bár az is igaz, hogy dramaturgiailag jól vezeti fel az album zárását.

11. Mert a végén következik az a szerzemény, ami még erről a nagyon jól sikerült lemezről is magasan kiemelkedik. Bohemian Rhapsody. Nem nagyon lehet erről a számról olyat leírni, amit mások már ne tettek volna meg. Azt hiszem, ha ez a négy ember semmi mást nem alkotott volna egész életében, mint ezt a dalt, már akkor is örökre beírták volna nevüket a könnyűzene történetébe. Mindazon jellemzők, amiket az első dal kapcsán leírtam, itt hatványozottan jelennek meg, és nagyon jól erősítik is fel egymást. A „rapszódia” azon kevés Queen dalok közé tartozik, melyeket régóta ismerek, de még mindig le tud nyűgözni az az érzelmi hullámvasút, amit ebben a nagyjából hat percben kapunk. Persze ha napi huszonnégy órában hallgatnám, valószínűleg előbb-utóbb ezt is megunnám, de természetesen ezt eszem ágában sincs kipróbálni.

12. A katarzis után pedig marad még hely egy kis fricskára, avagy tisztelgésre, kinek hogyan tetszik. Egy percben megkapjuk a God Save the Queen, vagyis az angol himnusz May-féle átiratát, melyet persze már a zenekar neve miatt sem lehetett kihagyni. Bár információm nincs róla, de azt hiszem a birodalmi tudatban mai napig feltétlen hívő brit közönség vevő volt a dologra.

Ez a lemez számomra vita nélkül bebizonyította a Queen, illetve tagjainak zsenialitását. Hangszeres és szerzői képességeik alapján lehettek volna a világ legjobb: pop-, hard rock-, country-, dixieland-, szalon- vagy akár (egy évtizeddel később) heavy metal zenekara is. Ők azonban mertek még ennél is nagyobbat álmodni: ők lettek a Queen.